Feszty Masa élete

 

Feszty Masa (Mária), a XX. századi magyar vallásos festészet egyik legnagyobb alakja, 1895. január 31.-én született Budapesten. Édesapja, Feszty Árpád (1856-1914) a monumentális történelmi festészet elismert művésze, édesanyja, Jókai Mór fogadott leánya, a szintén festőművész Jókai Róza (1861-1936) volt. Művészi tehetsége és ambíciója kicsiny gyermekkorától jelentkezett, világ életében csak festő akart lenni. Tüneményes gyermekkor jutott számára osztályrészül a budapesti Bajza utcai Jókai-Feszty villában, a kor minden jelentős művészét és politikai személyiségét megismerhette. A művészeti életbe is szülei, egyben első tanárai vezették be, főként édesanyja, mert édesapja egészségi állapota a megfeszített munka miatt megromlott. Az Iparművészeti Főiskolán, 1912-1914 között Szablya-Frischlauf Ferenc növendéke volt, majd a müncheni Képzőművészeti Akadémián képezte tovább magát. Az első önálló kiállítását 1922-ben rendezte az Ernst Múzeumban, ahol komoly sikereket aratott tájképeivel és portréival. A kiállítás után számos neves ember készíttette el portréját a fiatal és tehetséges művésznővel. Az igazi átütő sikert azonban az 1927. évi kiállítása hozta meg, ez anyagilag biztos hátteret nyújtott a négyéves firenzei tanulmányainak.

 

  Életének firenzei évei sorsdöntőnek bizonyultak, itt talált rá saját stílusára. Kritikusai mindig kiemelték az egyéni gazdag színvilágát, azon kevés művészek közé tartozott, akinek ecsetje alatt olyan lágyan alakultak a színek. Csupa kevert színnel dolgozott, amelyek nagy biztonsággal helyezkedtek el az édesség határán, de mindig innen maradtak ezen a veszedelmes választóvonalon. Különösen mesteri volt, ahogyan Feszty Masa a színskála két szélső színét, a feketét és a fehéret kezelte, vegyítette egymással, ahogyan a ragyogó ezüst szürkén keresztül csillantatta az alája rejtett fehérnek világító fényességét. Olyan egyéni volt ez a szín kompozíció, hogy mindenki mástól megkülönböztette Feszty Masa művészetét. A női lélek mélyen érző szenzitív valósága és a természetfelettiség iránti fogékonysága adta meg művészetének lelki tartalmát. Az egyik legtehetségesebb egyházművész volt, mert nem spekulált, hanem érzett és hitt. A belső érzelem világa tükröződött a képein, a biztos rajz tudás keretében megszólaló csillogó ünnepi színek magyarosan dekoratív hangot adtak, amelyek harmonizáltak a kiegyensúlyozott képszerkesztéssel. Minden nem önmagáért van a képein, hanem engedelmes és hű vetülete az isteni gondolatnak. Firenzében kivilágosodott Feszty Masa szín- és képvilága és lassan megnyílt a transzcendens témák felé. Életének nagy szerelme, a firenzei Guido Bellegni szerzetesi pályára lépett, a cinquecento reneszánsz világát, bár színeit megtartva felváltotta az isteni gondviselés filozófiája. Hazatérte után 1930-ban festette meg élete első nagyobb vallásos jellegű művét Kis Szent Teréz képét. Hatalmas sikert aratott vele, megrendelések sokaságát kapta, közel száz templom -köztük protestáns templomoknak is- és szerzetesrend számára festett oltárképeket és szentképeket. 1936-ban édesanyja tragikus tűzhalálos balesete miatt teljesen összeomlott, felépülése után teljesen Isten felé fordult, így életereje is visszatért, a szüntelen lelki táplálékot a napi szentmise és a gyakori áldozás nyújtotta. A felépülésében nagyon fontos szerepet játszottak a Szociális Nővérek Társaságának tagjai, Feszty Masa egy rövidebb ideig Szegváron maga is tag volt. A nővérek, azonban felismerték, hogy neki a művészetét kell gyakorolni, mert az egy végtelen hosszú és maradandó képes imádság. A mindennapi életben kicsit esetlen művész léleknek, az egyik szociális nővér, Székely Erzsébet (Böbe) szegődött társául, évtizedeken keresztül barátnője, házvezetőnője és őrangyala volt. A szociális nővérek iránt érzett szeretete és hálája jeléül 1944-ben Feszty Masa elkészítette a szociális testvérek folyóiratának, a „Lélek Szavának” címlapképét. A II. világháború után a budavári Dísz téren rendezte be műtermét egy kis lakásban, mert a Várkertben, a bazársoron levő műterme az ostrom alatt teljesen elpusztult. Feszty Masa a múltszázad ötvenes, hatvanas éveiben az egyetlen magyar festőművésznő volt, aki örömmel és nagy szorgalommal vállalta el a különböző egyházi felkéréseket válogatás nélkül. Nagyon sokszor csak olcsón vagy anyagköltség térítés fejében és olykor teljesen ingyen vállalta el ezeket a főként templomi munkákat, pedig csak egy szerény kegydíj volt a biztos megélhetési forrása.

 

Élete utolsó éveiben a Borsod megyei Domaházán lelt új otthonra, szerető közösségre. A helyi plébános, Nagy János megkérte, hogy a helyi templom oltárképét restaurálja, majd a stációképeket is újrafestette. Az idős művésznő számára igazi, isteni ajándék, életének koronája volt ez a két és fél éves domaházi tartózkodás. 1979. március. 1-én itt hunyt el csendesen, nagy szeretettel körülvéve, a Kerepesi temetőbe, nagyanyja és édesanyja közös sírjába temették el.